Alice Dreger , Professor of Clinical Medical Humanities & Bioethics / Klinikai Orvostudományok Humán és Bioetika Tanszékének professzora 2012 március 20.-án a "The Atlantic" amerikai online újságban megjelent cikke és cikkének fordítása:

 Minél kevesebb a beavatkozás, annál tudományosabb a szülés

 

 Hbirth_2.jpgA tudományos ismeretterjesztő anyagok újra és újra alátámasztják, hogy a beavatkozások mind az anyára, mind a gyermekére nézve egyaránt kockázatemelő, és nem kockázatcsökkentő hatásúak.

Ha megkérdezem az orvostanhallgatóimtól, hogyan írnák körül azt a nőt, aki nem szülészorvost, hanem bábát választ a szüléséhez, általában hosszú pamut szoknyát viselő, copfba fonott hajú, bio-vegetáriánus, jogázó, akár VW mikrobuszt vezető nőt képzelnek el. Akire végképp nem gondolnának, az a tudományosságot mindennél előbbre helyező, mindenevő, nadrágot hordó nő.

Nem tudták hová tenni az információt, amikor elmondtam nekik, hogy valójában egyetlen oka volt annak, hogy jómagam és a párom – aki akadémikus belgyógyász - lecseréltük a szülészünket egy bábára.  Ez az ok pedig a következő volt: A bábánk hozzáállása tudományosan megalapozott volt, a szülészorvosunké nem.

Sok-sok orvostanhallgató, hasonlóan az amerikai páciensek többségéhez, összezavarja a tudományt a technológiával. Tudományos megalapozottsággal orvosnak lenni szerintük egyet jelent azzal, hogy a pácienst rábeszélik a lehető legtöbb elérhető technológia bevonására. Ez azonban veszélyessé teheti az orvosokat. Ugyanis a tudományos ismeretterjesztő anyagok újra és újra alátámasztják, hogy a beavatkozások az anyára és a gyermekére nézve egyaránt kockázatemelő, és nem kockázatcsökkentő hatásúak.

A legtöbb szülésre készülő nő ennek nincs tudatában, még akkor sem, ha a választott szülészorvosa viszont igen. Valójában ezek a nők is ugyanazt akarják, mint amit én is akartam: biztonságos lefolyású szülést mind a magam, mind pedig a gyermekem számára. Úgy tűnik azonban, hogy senki nem mondja el ezeknek a nőknek, hogy hiteles adatokra alapozva melyik a legjobb módszer. Míg a barát részéről egy fél pohár bor odakínálása gondatlan veszélyeztetésnek tűnhet, a szülészorvos által szükségtelenül felajánlott császármetszés vagy a kockázatos beavatkozások hősiesnek számítanak.

Hbirth_1.jpg

Amikor 2000-ben várandós lettem, a párommal együtt utánanéztünk a tudományos orvosi szakirodalomban, hogyan tehetünk a legtöbbet a gyermekünk és az én biztonságomért a várandósság és a szülés alatt. A következőket találtuk: Fontos, hogy sokat sétáljak a várandósságom alatt, továbbá a vajúdás közben is. A vajúdás alatti séta általában lerövidíti a vajúdás idejét és csökkenti a fájdalmat. Várandósságom alatt jó, ha rendszeresen ellenőrzik a súlyomat, a vizeletemet, a vérnyomásomat és a haskörfogatomat, azonban el kell kerülnöm a hüvelyi vizsgálatokat. Ameddig a várandósságom alacsony kockázatú, az ultrahangvizsgálatokkal sem kell foglalkoznom, hiszen az ultrahangvizsgálat nem javítja a kisbabám vagy az én egészségi állapotomat, ellenben további vizsgálatokhoz vezethet, amik viszont ránk nézve egyértelműen előnyök nélküli kockázatot jelenthetnek.

A legjobb tanulmányok szerint továbbá az alacsony kockázatú várandósságomat követő szülésemkor egyáltalán nem kell, hogy szülésmegindítás, gátmetszés, vajúdás alatti folyamatos szívhang-regisztráció (CTG) történjen, nem ajánlott a fájdalomcsillapítás, és egészen biztosan nem kell indokolatlan császármetszés. Guggoló pozícióban ajánlott viszont szülni, és jó, ha van egy doulám, vagyis egy „laikus asszonytársi segítő”, azaz, vajúdást támogató személy, aki a vajúdás és a szülés alatt végig velem foglalkozik. (Tudományos bizonyítékok vannak arra, hogy alacsony kockázatú szülésnél a doulák jelenléte elképesztő hatékonysággal képes a fájdalom csökkentésére. Egy szülészorvos szellemes megjegyzése, hogy ha a doula gyógyszer lenne, az lenne illegális, ha nem kapna belőle minden egyes várandós.)

Más szóval tehát, ha a szokásos, kevesebb technikát felvonultató vizsgálatok orvosilag nem túl érdekes várandósságot jeleznek, és ha tudományosan akarnám a legmagasabb biztonsági fokot elérni, akkor hasonlóképpen kellene szülnöm, mint az ükanyám tette: egy pár tapasztalt asszonytársi segítővel körülvéve, akik kivárják a vajúdást és a szülést. Az egyetlen figyelemreméltó különbség az lenne, hogy az én bábám időnként ellenőrizné a magzati szívhangokat, hogy a baba jól van-e.

A szülészorvosom és a kórháza egyértelműen kinyilvánították ellenérzésüket egy ilyen „régimódi” szüléssel kapcsolatban. Mi tehát eljöttünk onnan, és kapcsolatba léptünk egy bábával, aki sokkal modernebb volt ennél. A szülésem pedig olyan volt, amilyet fent leírtam. Valóban fájt, erre azonban a doulám és a bábám előre felkészítettek, és biztosítottak arról, hogy ez a semmihez sem hasonlítható fájdalom nem kell, hogy félelmet váltson ki vagy bármi bajt eredményezzen.

Egy technikai beavatkozásra végül is szükségünk lett: a magzatvíz mekóniumos volt (ami azt jelenti, hogy a fiam székletet ürített még a méhben). A bába elmagyarázta, hogy ezért közvetlenül szülés után egy gyermekgyógyász azonnal elvinné az újszülöttet, és egy tubuson keresztül csövet vezetne le, amin keresztül leszívná a kisbaba alsó légutait, mindezt a tüdőgyulladás kivédése érdekében. A bábák is ezt tették. Három hónap múlva reggeli közben a férjem megmutatta egy randomizált kontroll-vizsgálat friss publikációját, ami azt mutatta, hogy azok közül a kisbabák közül, akiknek ebben a helyzetben csupán a szájukat tisztították ki, a légcsövüket nem, kevesebbnek lett tüdőgyulladása, összehasonlítva azokkal, akiken alsó légúti beavatkozást is végeztek. Egy újabb beavatkozás, amelyről kiderült, hogy nem éri meg.

Egy évtized múltán a bizonyítékok még mindig mind a várandósság, mind a szülés alatti ellátás során a minél kevesebb beavatkozást pártolókat igazolják. Mindezek ellenére Amerikában gyakorlatilag még mindig nincs áttörés, hogy a szülés körüli ellátás tudományosan megalapozottabbá váljon.

Megkérdeztem néhány, e kérdéssel foglalkozó kutatót. Egyikük Libby Bogdan-Lovis, aki a Michigani Állami Egyetem Élettudományi Tanszék Etika és Humán Központjának munkatársa -, aki történetesen a doulám is volt. (Szerencsémre.) Libby szerint Amerikában a probléma abból a fölfogásból fakad, amely szerint a szülés veszélyes és kockázatos, amit a jó végeredmény érdekében irányítani kell.

Libby arra is rámutatott, hogy a probléma másik része maga az intézményi szabályozás: „A biztosító cégek általánosságban a kórházi szüléseket biztosítják, nem az otthonszüléseket és az otthonszülésben résztvevő bábákat. Így a kórházi orvosok és kórházi szülésznők/bábák tevékenységét térítik, vagyis ha a kórházban valamilyen beavatkozást végeznek, azt kifizetik, míg ha otthonszülésnél nem történik semmilyen beavatkozás, akkor nincs mire fizetni, továbbá az egészségügyi rendszer kockázatkezelési szemlélete azokat támogatja, akik bizonyítani tudják, hogy mindent megtettek, ami beavatkozásokkal megtehető volt. Mindezt -, ahogy Libby mondja -, annak ellenére; hogy „a szülés irányítása és vezetése valódi orvosi kockázatokkal terhelt, és gyakran beavatkozások láncreakciójához vezet.”

A Michigani Egyetem Bioetika és Szociális Orvostudományok Központjának szociológusa, Raymond De Vries, aki a Holland Maastricht Egyetemnek is vendégprofesszora, összehasonlította az amerikai és a holland szülés körüli ellátást. Azt találta, hogy az amerikai „szülészorvosok olyan szakértők, akik szerint a szülés veszélyes és félelmetes.” De Vries véleménye szerint a várandósgondozás mikéntje Amerikában egy el nem ismert etikai problémát képez. „A nők korlátozva vannak a gyermekszüléssel kapcsolatos választási jogaikban, mert nem tájékoztatják őket a szülés közbeni beavatkozások veszélyeiről. Az orvosok pedig gyakran visszaélnek a tudomány nyújtotta magyarázatokkal, hogy alátámasszák egy újabb technológia szülés közbeni alkalmazását. Orvosi etikával foglalkozó szakemberek inkább az in-vitro megtermékenyítéssel kapcsolatos és az embriókon beültetés előtt végzett genetikai vizsgálatok esetleges, ritkán előforduló problematikájával foglalkoznak, mintsem a szülés lebonyolításának mindennapos kérdéskörével; akkor is inkább beszélnek általánosságban a nők választó jogairól, mintsem közelről megvizsgálnák, hogyan is képes elferdíteni választásaikat a kulturális befolyás.”

Mélységesen igaz. Az etikusok szeretnek a nők szüléssel összefüggő választásairól úgy beszélni, mintha azok kivétel nélkül széles körű információn alapuló és autonóm döntések lennének, holott megszámlálhatatlanul sok nő mondta el nekem, hogy ők úgy „választották” vagy fogadták el a gyógyszeres fájdalomcsillapítást a szülésük alatt, hogy soha nem mondták el nekik a kockázatokat, soha nem erősítették meg őket abban, hogy képesek fájdalomcsillapítás nélkül szülni, és soha nem ajánlottak nekik doulát, aki támogatta volna őket a fájdalom megélésében. Nevezhetjük ezt valódi „választásnak”? „Egy mai átlagos amerikai várandós számára a fájdalomcsillapító nélküli szülés gondolata egyenértékű azzal, mintha önként és dalolva kellene a kínok kínjába belevetniük magukat” – mondta Libby Bogdan Lovis.

Az összes döntésem közül az döbbentette meg leginkább ismerősöseim körét, hogy nem kértem ultrahangvizsgálatot. A New England Journal of Medicine, pár évvel azelőtt publikált egy főbb amerikai tanulmányt – 15000 várandósság vizsgálata alapján -, arról, hogy az ultrahang vizsgálat nem szavatolja az újszülöttek biztonságát. A tanulmányt Bernard Ewigman, a Chichagói Egyetem Családi Orvoslás Tanszékének és a NorthShore Egyetem Egészségügyi Rendszerének elnöke vezette.

Felhívtam Dr. Ewigmant azzal a kérdéssel, hogy miért vált az ultrahang vizsgálat rutinná az alacsony kockázatú várandósgondozás részeként. Azt a választ adta, hogy részben érzelmi okok miatt – az emberek szeretik látni a babájukat –, és részben annak a megalapozatlan hitnek a köszönhetően, ami szerint valaminek a tudása szükségszerűen jobb végeredményhez vezetne, mint a nem tudása. Abban egyetértett, hogy a rutin prenatális ultrahang használata alacsony kockázatú várandósságnál (vagyis olyan várandósságnál, ahol nincs probléma) tudományosan nem támasztható alá, ha az ultrahangot az anyai vagy magzati betegségek és halál csökkentése érdekében alkalmazzák. A rutin ultrahang vizsgálatok nem tűnnek veszélyesnek, azonban nem is gyógyhatásúak.

Dr. Ewigman azt mondta nekem: „Az Ön várandóssághoz való hozzáállása racionális volt és információkra épült. A várandóssal vagy a kisbabával kapcsolatos orvosi beavatkozásokat érintő kérdésekben azonban a döntés legtöbbször nem racionális gondolkodáson és a jól informáltságon alapszik.” Hozzátette még, „Mindannyian szeretnénk, hogy egészséges kisbabák szülessenek, és meglehetősen könnyű azokat a gondolkodásbeli hibákat elkövetni, amikor az emberek gyakran technológiai előnynek tekintenek valamit, holott az nem feltétlenül az. Ugyanakkor a problémás és magas kockázatú várandósságnál ugyanezek a technológiák életmentők lehetnek. Innen már egy kis lépés arra a (téves gondolkodásbeli) következtetésre jutni, hogy egy jó kimenetelhez mindig szükséges a technológia felhasználása.”

Dr. Ewigmannal arról is beszélgettünk, ahogy az emberek megtévesztő bizonyosságot merítenek az ultrahang eredményeiből, mintha a klinikusok minden kétséget kizáróan meg tudnák mondani, hogy ha nem látnak különösebb eltérést, a baba tökéletesen egészséges lenne. Magam is ezzel indokoltam, hogy miért nem kértem az ultrahang vizsgálatokat.

Utánajártam az ultrahangos vizsgálat hatékonyságának, és azt találtam, hogy az nagyon gyakran félrevezető a születési rendellenességek kiszűrésében. Dr. Ewigman meglátása szerint „technológia által elbűvölt kultúrában élünk, ráadásul elszántan kívánjuk a halál megtagadását. Egy ilyen kultúrában az orvoslás technológiai aspektusa jól eladható.” Ellentétben a minél kevesebb orvosi beavatkozást pártoló szemlélettel – még ha az tudományosan megalapozottabb is.

Értem, hogy vannak nők, akik inkább rózsaszín és kék ajándékokat várnak a keresztelőre, mintsem sárga és zöld színűeket, mint én. Értem, hogy vannak, akik látni akarják a méhen belül készült elmosódott képeket. Értem, hogy vannak, akik megszakíttatnák a terhességüket, ha az ultrahangon nagyobb rendellenességet látna az orvos.

Értem, hogy vannak nők, akiknek határozott elképzelése van arról, hogyan szeretnének szülni – valóban értem már –, egy olyan szülésélménnyel a hátam mögött, ami után erősebbnek, szerényebbnek, összpontosítottabbnak éreztem magam, és a szerelmemhez olyan módon ragaszkodónak, amiről nem is gondoltam, hogy lehetséges.

Kívánom, hogy az amerikai nők tudjanak a szüléssel, a saját testükkel kapcsolatos igazságokról, legyenek tisztában a saját képességeikkel, és hogy ismerjék a technológia veszélyes oldalát is! Leginkább pedig azt kívánom, hogy az összes várandós hallja meg Libby Bogdan Lovis, a doulám szavait: „A szülés ugyanazt az irányításról való lemondást kívánja meg, mint a szex, vagyis önmagunk átadását egy mindent elsöprő, túláradó érzésnek -  óvó, védő és támogató környezetben.” Bárcsak minél több nő tudná, milyen „kívánatos” is tud lenni a „tudományos”szülés!

Eredeti alapján: Ddhyana

http://www.theatlantic.com/health/archive/2012/03/the-most-scientific-birth-is-often-the-least-technological-birth/254420/

 

A bejegyzés trackback címe:

https://blossom.blog.hu/api/trackback/id/tr84526064

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.